A detektívtörténet anatómiája
#

Keszthelyi Tibor: A detektívtörténet anatómiája című írásában 27 pontban fogalmazza meg a jó krimi kritériumait:

A főhős különc férfiú, nem állami szolgálatban álló rendőr-bürokrata, hanem műkedvelő, akinek tetteit nehéz felfogású rajongója jegyzi föl. (Dupin és a narrátor)

A tévesen gyanúsított figura bűnösségét látszólag minden bizonyítaná (indítóok, lehetőség a bűn elkövetésére, alibi hiánya, stb.)
A tett színtere hermetikusan elzárt – rejtély, hogyan távozott a tettes. (kémény szűk, ajtók belülről zárva, ablakok leszögezve)
Szokatlan, meglepő eszközökkel történő megoldás. (Extrém gondolatmenet az extrém elkövetőhöz /orángután/)
A főhős lepipálja a rendőrséget.
Pszichológiai okfejtés alkalmazása a főhős vagy a narrátor által. (A matróz csapdábacsalása)
Elrejtett tárgyaknak, bizonyítékoknak és nyomra vezető dolgoknak a legmeglepőbb s egyben legnyilvánvalóbb helyen történő meglelése. (Majomszőr, szög)
A bűnös a legkevésbé gyanúsítható személy.
Az olvasónak a nyomozóéval egyenlő esélyeket biztosít a rejtély megoldására, ezért minden áruló jelet világosan és pontosan közöl.
Az olvasóval szemben csak olyan trükköket és csalásokat alkalmaz, amelyeket a tettes a nyomozóval szemben.
Tilos a szerelem. A történet nem egy szerelmespár, hanem nyomozó és tettes “fogócskája”.
Sem a detektív, sem más hivatalos nyomozó közeg nem lehet a tettes.
Logikus következtetés vezet a leleplezéshez. Megengedhetetlen a véletlen vagy az alá nem támasztott beismerés.
A detektívtörténet kötelező bűnesete a gyilkosság.
A feladott rejtély megoldásában nem játszik közre semmilyen természetfölötti erő vagy körülmény.
A tettesnek a történet egyik többé-kevésbé fontos, az olvasó által jól ismert szereplőjének kell lennie.
Titkos társaságok, alvilági egyesületek gonosztettei nem képezik a detektívregény tárgyát.
Nincs helye a krimiben az irodalmiaskodó leírásoknak, a kimunkált, pepecselő jellemrajznak, a légkör szépirodalmi eszközökkel történő színesítésének. (határeset…)
A gyilkosság elkövetésének módja és a nyomozás módszere mindig ésszerű és tudományos szempontból is helytálló. (határeset…)
A szemfüles olvasó számára már hamar nyilvánvalóvá válhat a megoldás.
Tilos a balesettel, öngyilkossággal magyarázott rejtély. (az öngyilkosságot Dupin is kizárja, bár az orángután tombolását vehetjük balesetnek…)
A bűntett indítóoka mindig magánjellegű.
A tettesnek bűnhődnie kell, nem pusztán erkölcsi okokból, hanem egyszerűen azért, mert a befejezetlen kaland hiányérzetet okoz.
Az olvasó feszültsége abból a vibrálásból ered, amely a gyilkos tevékenysége (bűnjelek, rendezetlen információk halmaza) és a nyomozóé (rendbe állított információk) között keletkezik. A tudat vibrálása addig tart, amíg a kettő közti ellentmondás mozgásteret enged a fantázia számára. A leleplezés szünteti meg ezt a feszültséget.
A reális és az irreális vegyítése voltaképpen négy leegyszerűsített receptre történhet. * 1: Regény és novella: reális jellemek reális körülmények között. * 2: Kalandregény: abszurd jellemek valós körülmények között. * 3: tündérmese: irreális jellemek irreális körülmények között. * 4: detektívtörténet: valós jellemek abszurd körülmények között.
A ponyvaszerzőkkel szemben a színvonalas detektívtörténetek szerzői nem ragaszkodnak kétségbeesetten a valóság illúziójához. (Az orángután nem feltétlenül reális)
A fantasztikust és az irreálist a krimi írójának ki kell egyensúlyoznia a valóság elemeivel, hogy az olvasó azonosulhasson műve főszereplőivel. Szerencsés egyensúly, ha a helyzet egésze ugyan abszurd, de részleteiben mégis hihető. (Minden logikus, azt leszámítva, hogy csinál-e ilyet egy orángután)
“Az, hogy szívesen olvasunk kitalált detektívtörténetet, nagy részben azon alapul, hogy szeretjük a valószínűtlenséget. Amikor A-t meggyilkolják, és B meg C felettébb gyanús, valószínűtlen, hogy az ártatlanka D lenne a tettes. Mégis ő az. Ha E tökéletes alibivel rendelkezik, valószínűtlen, hogy ő követte el a bűntettet. Mégis ő követte el. Amikor a nyomozó összeszed egy kis kormot, valószínűtlen, hogy ilyen jelentéktelen nyomnak valamilyen fontossága lehet. És mégis van. Hamarosan és joggal eljut az ember arra a pontra, amikor az a szó, hogy valószínűtlen, kezdi elveszteni a tartalmát… Olyasvalami, hogy valószínűség, csupán a történet végén létezik.” (J. D. Carr) (Vallomások)